Szögezzük le azonnal e fejezet elején, hogy a „zöld állam” és a „zöld kormányzás” kifejezések semmiképpen sem arra utalnak (vagy kívánnak utalni), hogy a közeljövőben bárki is meg akarná változtatni az állami berendezkedést, vagy valamiféle zöld-fundamentalista „saría” törvénykezés bevezetésére törekedne, avagy akár nem létező környezetvédő „szabadcsapatok” élén a Parlament bevételét készítené elő. Miképpen arról sincsen szó, hogy a „zöld állam” és a „zöld kormányzás” fogalmak mögé bújva a zöld konzervativizmus egyfajta szellemi, ideológiai indoktrináció, céltudatos agymosás, (elő)nevelés bevezetését tervezné, amelynek végén – az orwelli szóhasználatot kölcsönvéve - egy tekintélyuralmi és az individuális jóléti vívmányokat felszámoló, totaliárius zöld-alternatív politikai rendszer állna. Minderről szó sincs, merthogy nem is lehet, lévén ezek és az ezekhez hasonló gondolatok inkább tartoznak a vicclapok hasábjaira, mintsem az általunk tárgyalt koncepció tárgykörébe. Akkor viszont, mire utalnak, és mit kívánnak kifejezni a „zöld állam” és a „zöld kormányzás” fogalmak?
Az EU új zöld intézményrendszere Lisszabon után
2007 decemberében az Európai Unió állam és kormányfői Portugáliában aláírták az Európai Unió intézményi átalakulását, megújulását célzó, úgynevezett „Lisszaboni Szerződést”. Az aláírást követő és 27 tagállamra kiterjedő ratifikációs folyamat azonban – különösképpen a Szerződésről tartott ír referendum, miképpen a belpolitikai célokat szolgáló lengyel és a cseh időhúzás – jelentős mértékben késleltette, és két évre kitolta a hatálybalépés dátumát. Ennek következményeképpen a 2009-es EU parlamenti választást követő új Európai Bizottság felállítása, s ezzel együtt új Főbiztosok megválasztása is késett. A sorozatos egyeztetéseket követően végül 2010. február 10-én megkezdhette munkáját az új, 2014-ig hivatalban maradó „biztosi csapat”, mindenekelőtt azonban az EU (Tanács) Elnöke és a külügyekért felelős főbiztos is.[1]
(Részlet. A fejezet teljes terjedelemben a könyvben olvasható)
[1] A tagállamok állam és kormányfői 2009. novemberi brüsszeli csúcstalálkozójukon kinevezték Herman Van Rompuy belga miniszterelnököt az Európai Bizottság állandó elnökének, illetve az angol Catherine Ashton bárónőt, addigi uniós kereskedelmi biztost külügyi főképviselőnek. A 2009. december 1.-én hatályba lépő lisszaboni szerződés értelmében Catherine Ashton nemcsak az Európai Unió kül- és biztonságpolitikájáért felelős állandó posztot tölti be (az „EU külügyminisztere”), hanem ő lesz az Európai Bizottság egyik alelnöke is, és ebben az értelemben az EU Bizottság – Barroso elnököt követő – második legfontosabb személyisége. (A munkáspárti Catherine Ashton korábban Tony Blair egyik legközvetlenebb munkatársaként a brit Lordok Házának elnöki tisztét is betöltötte.)
[1] Képzeljük el egy pillanatra, milyen volna, ha az ökológia és a zöld ügyek bázis tudásanyagát gyermekeink (az írás, olvasás és a számtan példáját követve) már az általános iskola alsóbb osztályaiban elsajátíthatnák, miközben az ökológia „napi ismeretéhez” kapcsolódó információk – egészen a napi szükségletek kielégítéséhez szükséges fogyasztási termékek „zöld” értékeléséig – az interneten könnyűszerrel elérhetők volnának egyszerű és közérthető kimutatások formájában. Az amerikai Journal of Industrial Ecology már évekkel ezelőtt javasolta például az egymással versenyben álló fogyasztási termékek ökológiai hatásmechanizmusának, és környezeti (kockázatok) hatásainak kötelező értékelését – az EU REACH direktívája az első nagy lépés ebbe az irányba –, valamint ezen értékelések nyilvánosságra hozatalát a vásárlási pontokon (pl. a nagy bevásárló központokba telepített terminálok segítségével), ezáltal is elősegítve a fogyasztók döntéshozatalát. Forrás: Journal of Industrial Ecology 9, 1-2 kötet, 2005.