A fenntarthatóság, egészen pontosan a fenntartható fejlődés fogalma az elmúlt negyedszázad egyik legnagyobb jelentőségű gondolatának bizonyult. A Római Klub[1] 1972-ben közzétett jelentése óta nem volt példa arra, hogy egy eredendően tudományos kifejezés – elhagyva a tudományos konferenciák zárt világát – ilyen mértékben befolyásolta volna a kormányzati célkitűzések rendszerét, mi több, lényegileg határozza meg az üzleti világ stratégiai tervezési folyamatát. Időközben a fenntarthatóság (sustainable development) fogalma a political correctness uralta politikai, üzleti nyelv egyik tartóoszlopává – egyfajta credójává – vált, s így nem meglepő, ha a kifejezést, sokan és sokféle értelemben használják.[2]
Talán az sem véletlen, hogy a fenntartható fejlődés fogalmát bevezető Bruntland Bizottság[3] eleve kompromisszumos megállapodáson alapuló kifejezést alkotott, és nem tett különbséget a fejlődés és növekedés között. A jelenleg elfogadott meghatározás szerint a fenntarthatóság alatt azt a fejlődést értjük, amely úgy képes mai szükségleteinket kielégíteni (konkrétan: e szükségletek kielégítését célzó környezeti, gazdasági és társadalmi szolgáltatásokat előállítani), hogy eközben nem csorbítja a jövő generációnak szükséglet kielégítő képességét (nem veszélyezteti mindazon rendszerek mai és majdani életképességét, amelyek az adott szolgáltatások bázisát képezik).[4] A fenntarthatóság így két elemet kapcsol össze: kiemeli a „szükséglet” tényét, majd mellé rendeli a szükséglet kielégítésének „idő” dimenzióját. Ezzel feltételeket állít, és behatárolja a szükségletek létrehozásának mozgásterét. A fenntarthatóság ezáltal átlép a növekedés „anyagi” vetületén, s figyelmének középpontjába immár – bár csak közvetett módon – a mindenkit megillető „életminőséget” állítja.[5] Tekintve azonban, hogy már ma több természeti erőforrást használunk fel, mint amennyit a Föld újra képes termelni, a valóságban feléljük önmagunk, és a jövő generációinak természeti erőforrásait.[6]
(Részlet. A fejezet teljes terjedelemben a könyvben olvasható)
[1] Aurelio Peccei olasz közgazdász – a globális környezeti veszélyek felismerésétől ösztönözve – 1968-ban hozta létre a Római Klubot, amelyben tíz országból 30 tudós fejtette ki véleményét a Föld életét fenyegető politikai, gazdasági, társadalmi és ökológiai veszélyekről (jelenleg 25 ország 70 tudósa és közéleti személyisége vesz részt a Klub munkájában).
[2] Így például az eredeti angol kifejezés ugyanúgy jelenti a fenntartható fejlesztést is! Sőt kezdeti magyar fordításokban még a „harmonikus fejlődés” kifejezés is megjelent.
[3] Az ENSZ 1983-as Közgyűlésén megalakult a Környezet és Fejlesztés Világbizottság, amelynek megszervezésével Gro Harlem Bruntland asszonyt, Norvégia miniszterelnökét bízták meg. A Bruntland Bizottság és az ENSZ közös jelentése (Közös Jövőnk) négyévi munka után 1987-ben jelent meg. A fenntarthatóság fogalma azonban csak a Riói Környezetvédelmi Világkonferenciát (1992) követően kerül be a köztudatba, az ott elfogadott „Agenda 21” részeként – például a Riói egyezményeket aláíró országok esetében a fenntarthatóság „egységes” követelményként jut érvényre a környezet- és természetvédelmi törvényekben, vagy a környezeti nevelés területén.
[4] United Nations: Agenda 21, 1992; reprinted in full in Johnson, S.: The Earth Summit: the United Nations Conference on Environment and Development, London, Graham and Trotman, 1993, S. 250
[5] Értelemszerűen nem a fejlett ipari világot jellemző jólét kiváltságáról beszél a fenntarthatóság koncepciója, hanem a minden (ma és a jövőben élő) embert megillető „minőségi élet” jogáról – mindenekelőtt a tiszta víz és levegő jogáról, beleértve a hozzáférés korlátozások nélküli jogát.
[6] A fenntarthatóság egyik mércéje az ún. ökológiai lábnyom, ami azt mutatja, hogy milyen mértékben aknázzuk ki a Föld természetes erőforrásait. Amennyiben bolygónk biológiai kapacitását – kb. 11,3 Mrd. ha – elosztjuk a Föld lakosságával (6,5 Mrd. fő) azt látjuk, hogy 1,75 ha terület jut egy lakosra. Miután azonban az egy főre eső fogyasztás átlagban 2,3 ha, az emberek mintegy 30%-al több természeti erőforrást használnak fel, mint amennyit a Föld újra tud termelni. Azt is mondhatnánk, hogy a jelenlegi életforma igények (szükségletek) alapján az emberiség „kinőtte” saját életterét.